Művészek » Zsolnay gyár
Zsolnay Vilmos 1828. április 19-én született Pécs városában. Édesapja, Zsolnay Miklós jó nevű kereskedő, édesanyja Ballay Teréz, aki a gimnázium igazgatójának volt a lánya. Az 1825-ben kötött házasságból hét gyermek született, elsőként Ignác, majd 1828-ban követte Vilmos, majd még további öt testvér. Szülei kereskedőnek szánták, bár ő maga festő szeretett volna lenni. Bécsben végezte a politechnikumot, majd még pár évig itt gyakorolta a szakmát, sőt szülei kívánságára még több európai nagyváros kereskedőházainál folytatta a tapasztalatszerzést.
Pécsre visszakerülve apja üzletében dolgozik, közben 1848-ban nemzetőrnek állt.
1852-ben ismerkedik meg későbbi feleségével, Bell Terézzel, aki a délvidéki Vinkovcéből való.
Az 1853 nyarán kötött házasságból három gyermek született, Teréz (1854), Julia (1856) és Miklós (1857). A Király utcában 1858-ban házat vásárol, amelyet később átépített emeletesre, az alsó szinten üzletet alakított ki, mely széles választékkal szolgált a vásárlóközönségnek. (Ez a ma Király u. 1. sz. alatti Bazár feliratos épület.)
Édesapja 1853-ban megvásárolja a somogyi lukafai kőedénygyárat, amelyet áttelepít Pécsre, ezt aztán Ignác fiának adja át egy év múlva. Ignác csapongó fantáziája, nyughatatlan természete nem tette lehetővé, hogy a gyárat felfejlessze, a felmerülő problémákat megoldja, a bajokat elhárítsa.
A vállalkozás 1863-ra csőd közelbe került, amelyet Vilmos kölcsöne mentette meg az árverezéstől.
De bátyja továbbra sem tudott úrrá lenni a helyzeten, ezért a szerény méretű téglavetőt és terrakotta-műhelyt 1865-ben ténylegesen átvette tőle öccse. Zsolnay Vilmos ekkor még változatlan intenzitással működtette a Bazárt, maga mellé véve Imre öccsét, aki kereskedőként segítségére lett az üzlet vitelében.
Vilmos figyelme - mivel festő nem lehetett - az ipar felé fordult. Több vállalkozása indult ezek után, amelyek nem mindegyike volt sikeres. A kőedénygyár fejlesztéséhez fogva előzőleg kutatásokat folytatott a megfelelő alapanyagok lelőhelyére, nagy elszántsággal képezte magát, többek között kémiai-vegyészeti tanulmányokat végzett az amerikából hazatért Nedtvich Tamás gyógyszerésznél (később botanikus).
1868-ban jegyeztette be új vállalatát "Pécsi Cement, Chamott és Tűzálló anyagáruk" néven. Ignác bátyja sikertelen próbálkozásaiból tanulva, egy a kor követelményeinek megfelelően felszerelt és gépesített gyár létrehozásán munkálkodott. A cementgyártás nem jött be, de a samott áruk iránt meglévő kereslet, valamint a korábbi termékeket - terrakottákat, a csöveket és más használati tárgyakat - továbbra is gyártották.
Az 1870-es évekre a szériatermelés hatására a levonóképes díszítés terjedt el, így a máz alatti színezéshez a kobalt volt a legalkalmasabb festék. Ezt a technikát a bécsi udvari tanácsos, Kosch segítségével honosította meg gyárában, és ekkor szerződtette első festőjét, a tehetséges Clavint. Az 1873-as Bécsi világkiállításon termékeivel, sikerrel szerepel, nagy bronzérmet és oklevelet kapott, valamint a király, Ferenc József-renddel tüntette ki. Ebben az időben készültek a kobaltceruzás, habán és népies motívumokat ábrázoló tálak és dísztárgyak.
Az 1870-es évek végére indult be az épületkerámia termékek gyártása, Zsolnay alkotótehetségének újabb bizonyítékaként az új pirogránit tartósabb és időállóbbnak bizonyul a terrakottánál.
A gyár munkájában, vezetésében részt vesznek családtagjai is, Miklós fiának 1875-ben sikerül először az úgynevezett elefántcsontmázat előállítania.
1877-es év végére fejlesztette ki a magas tüzű zománctechnikát Wartha Vince professzor közreműködésével, amely ezek után jellemezte a Zsolnay gyár termékeit.
1878-as Párizsi világkiállításon elnyerte a nagy aranyérmet (Grand Prix) és a Francia kormány becsületrendet adományozott Zsolnay Vilmosnak. Ezt követően világszerte megnövekedett a kereslet a Zsolnay termékek iránt.
1880-1894-ig a gyár dísztárgyaival tengerentúli kiállításokon vesz részt: Melbourne-ben, Kolumbiában, Chicago-ban, San Francisco-ban.
1882-re már a dolgozói létszám 460 főre emelkedett.
1886-ban kályhacsempék gyártásába kezdenek pesti új gyártelepükön, amely a gyár egyik legsikeresebb terméke lett. A villamosítás megnövekedett igényei következtében újból porcelánszigetelők gyártásába kezdtek, amely Miklós fia reszortja volt.
1890-1900 években elkezdik azoknak az időtálló pirogránit építészeti kerámiáknak az előállítását, amelyeket a legkiválóbb építészekkel együttműködve szállítanak több jelentős magyarországi beruházásokhoz – többek között a budai-Mátyás –templom, az Iparművészeti Múzeum, a Magyar Állami Földtani Intézet, a Nagyvásárcsarnok, a kecskeméti Városháza, az Országház és a Műcsarnok építkezéseihez.
Zsolnay Vilmos alkotómunkásságának legjelentősebb eredménye az eosin feltalálása 1885-1886 körül, amely az 1900-as években éri el tetőfokát. Előállítják a Zsolnay jellegzetes termékének számító eosinmázat. A XVI. századi itáliai lüsztermáz alapján Wartha Vince, Petrik Lajos és Zsolnay Vilmos kísérleteket végzett, amelynek eredményeként sokkal színgazdagabb fémfényű mázat, illetve fémszerű termékeket fejlesztettek ki. Az első eosin-mázzal bevont terméket egy kiállításon a Budai Anyagipari Tárlaton mutatják be.
Technológia lényege, hogy a festék por alapot (zöldes-fémes színű, oldott állapotban azonban pirossá alakul, mint egy lüszter pép) - ólmos mázra visszük fel és a hagyományosnál erősebben (kétszer) égetjük redukciós tűzön. Ezt a többféle lüsztert nevezik eosinnak, és az ezzel való díszítést eosinfestésnek. A lüszter festék a kerámiatárgyakon fémes csillogást idéz elő, amelyet fémoxid gyanta- vagy zsírsavas vegyületének megfelelő oldószerben (pl. levendulaolaj, karbolsav) feloldva ecsettel felfestve visznek fel a díszítendő mázas felületre. Hevítéskor az elégő szerves anyag fém vagy fémoxid finom rétege olvasztva hátra marad.
1893-ban üzemszerűen kezdik használni a fémesen fénylő eosin-technikát a szecessziós stílusú kerámiák bevonataként.
1895-ben a Zsolnay Család megvásárolja a felszámolás alatt álló, budapesti Fischer-féle porcelán- és majolikagyár részvénytöbbségét és azt Budapesti Zsolnay –féle porcelán Feyence Gyár néven Zuglóban új telephelyre költözteti.
1899-ben a gyár dolgozóinak száma 663 főre emelkedett.
Zsolnay Vilmosra 1897-ben makacs betegség tör, erős hörghurut kínozza, orvosai pihenést javasolnak, de közeleg az 1900. évi Párizsi Világkiállítás és a beadandó tárgyak készültsége még nem áll megfelelően, ezért ő is belefolyik a további kísérletekbe. Ekkor meghűlvén tüdőgyulladást kap, amely végzetes és 1900. március 23-án elhunyt. Hamvai a gyára szomszédságában épített mauzóleumban nyugszanak, amelyet a gyár termékei díszítenek.
Valódi szellemiséget és kultúrát hozott létre mely nem csak a hazai, de a nemzetközi művészet történetnek is fontos részét képezi, szellemisége a mai napig formát ölt termékeiben.
Ez a szellemiség a művészet szeretete, a folyamatos fejlődés és megújulás igénye, a mindig jobbra, szebbre való törekvés, összességében a szó mindenértelmében történő az időt álló értékteremtés.
Zsolnay Vilmos a magyar kerámiaművészet legjelentősebb mestere volt, aki világszerte hírnevet szerzett nem csak magának, hanem hazájának is.
1900-ban Zsolnay Vilmos halála után, fia Miklós veszi át a gyár vezetését. Ekkor az ipari termelés került előnybe, a régi külföldi megrendelőkön kívül nem igazán sikerült új partnereket találnia. Miklós progresszív törekvéseinek eredményeképpen ekkoriban 1400 új forma születik és néhány új mázat is kikísérleteztek. A csőgyár négy égetőkemencével gazdagodik.
1910-1914 környékén háttérbe szorul a művészi díszmű gyártás. A korabeli infrastruktúra fejlesztési igényeinek megfelelően az építészeti kerámia, a kályha, a cső- és szigetelőgyártás játssza a főszerepet.
1914-1918-as években, a háború után az általános válság és az elszegényedés a nyersanyag források elvesztése és az új politikai vámhatárok meghúzása miatt, válságos állapotba kerül a gyár, ezért a mindennapi használatra alkalmas porcelángyártást alkalmazták.
1922-ben Zsolnay Miklós halála után, az örökösei (örökbe fogadott unokaöccsök) vették át a gyár irányítását, akik már évek óta vezetői pozíciókat töltöttek be.
1923-ban megindult a fejlődés. Újra 500 főre duzzad a munkások létszám. teljes átszervezés kezdődik: megszüntetik a porcelánfajansz gyártását, villamosítanak az üzemben, a fejlődéshez szükségszerűvé válik a porcelánra való átállás: a szigetelők mellett elkezdik az étkezési porcelánedények gyártását.
1935-re ismét 600-an dolgoznak a gyárban,így az üzem újra versenyképessé válik a konkurenciákkal szemben. 1938-ban megvásárolja a gyár a Nógrád verőcei kerámiaüzemet, majd 1940-ben a család bérbe veszi a kolozsvári Iris gyárat. A dolgozók létszáma a két gyáregységben eléri a 750-et.
1948-ban a vállalkozás állami tulajdonba kerül, létrejön a Pécsi Zsolnay Nemzeti Vállalat. Az állami vezetés elvégzi a háború alatt üzemen kívül helyezett épületek felújítását, villamosítanak, ipari fejlesztésekbe kezdenek. A vállalat egy ideig csak ipari porcelánokat gyárt. 1953-ban újra megindul a használati edény és díszmű porcelán gyártása, majd 1955-ben újraindul a kályha- és épület kerámia-gyártás.
1963-ban a porcelángyár elveszíti önállóságát, a Finomkerámia-ipari Országos Vállalat közvetlenül irányított gyáregységgé válik. Majd 1974-től a gyáregység ismét használhatja a Zsolnay nevet és márkajelzést termékei jelölésére, a Mattyasovszky Zsolnay Margittal történt megállapodás alapján.
